A Fanta és a nácik

Olvasói levél: a Corporation című filmben azt állítják, hogy amikor a nácik hatalomra kerültek, a Coca-Cola nem árulhatott több Coca-Colát, és ezért találta ki a Fantát. A Fanta tehát annak a mellékterméke, hogy a Coca-Cola nem akart kivonulni a németországi piacról, amíg ott az emberek ölték egymást.

Népszerű fogyasztói termékeket a szóbeszéd gyakran kapcsol össze negatívumokkal, legyenek azok a nácik vagy a Ku-Klux Klan (lásd a Marlborós sztorit). A legendák a Snopes.com szakértői szerint jellemzően az Egyesült Államokból származnak, ugyanis a fenti két csoportosulás az amerikaiak jelentős része számára egyértelműen a gonosz megtestesítője. Ezek a mondák nagyrészt megalapozatlanok, vagy csúsztatások.

A fantás szóbeszédnek négy fő variánsa ismeretes:

- a Fantát a harmadik birodalomban találták ki, mivel egyéb üdítők – jelesül a Coca-Cola – már nem voltak kaphatóak Németországban. A nácik azonban szerettek volna valamilyen szénsavas üdítőt, ezért létrehozták a sajátjukat.

- a Fantát a Coca-Cola gyártotta a náciknak, mivel az akkori politikai légkörben kereskedelmi öngyilkosság lett volna, ha a szövetséges erők ellenségei is ugyanazt az üdítőt isszák, mint az amerikai csapatok

- abban az időben a Fanta és a Coca-Cola ugyanaz az üdítő volt, csak más logóval látták el a palackokat, hogy az amerikaiak ne tudják meg, hogy ugyanazt isszák, mint a nácik

- a Fantát Németországban találták ki, amikor nehezen lehetett az USÁ-ból német földre juttatni a Coca-Cola gyártásához szükséges szirupot.

A Snopes szerkesztői szerint e lehetőségek közül egyedül az utolsónak van némi köze az igazsághoz. A második világháború kitörése előtt a Coca-Cola igazi slágertermék volt a náci Németországban. Az eladási rekordok évről-évre dőltek meg, s a cég 1939-re összesen 43 palackozóüzemet és 600 helyi disztribútort működtetett az országban. A háború azonban mindent megváltoztatott: ahogy a tengelyhatalmak és a szövetségesek viszonya egyre feszültebbé vált, a Coca-Cola-szirup gyártásához szükséges kulcsfontosságú hozzávalók beszerzése egyre nehezebbé vált a német üzemek számára.

1938-ban a Coca-Cola német üzletágát vezető amerikai Ray Powers egy autóbalesetben elhunyt, helyére a német születésű Max Keith került. A német kormány őt nevezte ki a megszállt területeken fekvő Coca-Cola tulajdon felügyeletével. Keith a Coca-Colát Svájcban palackozó cégen keresztül üzenetet küldött az amerikai központba, hogy megkísérli életben tartani a vállalkozás német leányvállalatát. Mivel a kulcsfontosságú összetevőkhöz egy idő után már nem tudott hozzájutni, Keith leállt a Coca-Cola gyártásával, s egy új üdítőt kezdett el gyártani - a Fantát, amely kezdetben a gyömbérre emlékeztetett. (A név onnan származik, hogy Keith a beosztottainak azt az utasítást adta, hogy az új brand elnevezésekor használják a fantáziájukat. A német Fantasie szó hallatán Joe Knipp veterán sales-es egyből bedobta a Fanta nevet.)

A Fantát eleinte számos bizarr összetevő használatával készítették. Jellemzően más élelmiszeripari üzemek maradékaiból, ugyanis a német import ekkortájt – érthető okokból – akadozott. Savót, almarostot, illetve bármi éppen elérhető gyümölcsmaradékot felhasználtak. Eleinte szaharinnal édesítették, 1941-től pedig 3,5 százalékos répacukrot adtak az üdítőhöz. A Fanta elég jól fogyott ahhoz, hogy az üzemek továbbra is működhessenek: 1943-ban mintegy 3 millió rekesz Fantát adtak el. Nem minden palack tartalmát itták meg, egy részét ételízesítőnek használták, mivel a cukrot ekkor már csak fejadagonként lehetett kapni az országban.

A háború után készült jelentések szerint a háború végéig a Coca-Cola Atlantában székelő vezérei nem tudták, hogy Keith nekik, vagy a náciknak dolgozik, ugyanis nem tudtak vele kapcsolatba lépni. Keith azonban felügyelte a cég üzemeit, s nagyrészt neki köszönhető, hogy a Coca-Cola a háború után azonnal vissza tudott térni a német piacra. A vállalat által felbérelt nyomozó jelentése szerint Keith nem lépett be a náci pártba, annak ellenére, hogy többször is nyomatékosan felszólították erre. A háború után az utolsó centig minden profitot – beleértve a Fanta árusításából származó összeget is – a cég rendelkezésére bocsátott.

The Reich Stuff?

urbanlegends :: Link | Történelem |

2005. november 8., kedd

Önéletrajzi ihletésű figurák

E verseny kapcsán jött szóba megint egy sokat, sok helyütt idézett történet, miszerint Dashiell Hammett detektívregény-író maga is magánnyomozó volt.

Megkerestük Varga Bálintot, aki egy Matt Scudder-könyvhez írt korábbi jegyzetében megemlítette, hogy ugyan Hammett valóban a Pinkerton ügynökségnek dolgozott 1915 és 1922 között, de azt, hogy ott nyomozó lett volna, sokan kétségbe vonják. Az általa idézett életrajzi könyv (Diane Johnson - Dashiell Hammett, A Life) szerint Hammett 1915-ben került a Pinkerton baltimore-i irodájához, adminisztratív munkakörbe. Hamarosan felfigyelt kiváló képességeire az iroda vezetője, és felvette a detektívek közé. A "detektív" kifejezés azonban nem igazán pontos, hiszen a Pinkerton akkor már nem csak nyomozással foglalkozott. Éppúgy vigyáztak magánotthonokra, mint őriztek bányákat a sztrájkok idején. Hammett pontos munkája máig nem ismert, mindössze néhány ügyről tudható biztosan, hogy közreműködött bennük.

Hammett, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1921-ig dolgozott a Pinkertonnál, már írói pályája elején külön figyelmet fordított arra, hogy hangsúlyozza nyomozói múltját. Erről először a The Smart Set című magazinban írt 1923 márciusában Egy Magándetektív emlékirataiból (From the Memoirs of a Private Detective) címmel. Érdemes megjegyezni, hogy Hammett a Véres aratás (1929) hősét, Continental Opot (Continental Operative - kontinentális detektív, azaz Amerikában tevékenykedő nyomozó) a baltimore-i iroda vezetőjéről, James Wright-ról mintázta.

urbanlegends :: Link | Történelem |

2005. október 27., csütörtök

Ki írta Madách főművét?

Többéves munka után a közelmúltban készült el Madách Emberi tragédia című művének második szövegkritikai kiadása, amelyben valamennyi változat együtt olvasható. Az eredeti kéziratban, melyet az Akadémián őriznek, többezer javítás van, részben a szerzőtől, részben Arany Jánostól. Innen ered a magát makacsul tartó legenda, hogy Madách művét félig-meddig Arany írta. Október 23-án a szövegkritikai kiadást sajtó alá rendező irodalomtörténész, Kerényi Ferenc volt a Kossuth Rádió vendége, aki elmondta: a javítások nem érintik az irodalmi-bölcseleti tartalom lényegét.

Kerényinek Dr. Wolráb József, a Budapesti Rendőrfőkapitányság igazságügyi írásszakértői laboratóriumának vezetője segített abban, hogy megtudja: mely javítások származnak Aranytól, és melyek Madáchtól. Arany ugyanis nem csak sorokat javított, szavakat cserélt ki vagy szórendet változtatott, hanem központozást is. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy Madách még az 1832-es, első magyar helyesírási szabályzat előtt házitanítóktól tanult írni, tehát - noha 6 évvel fiatalabb volt Aranynál - egy nemzedékkel öregebb, archaikusabb helyesírást képviselt.

Arany legalább egy évet dolgozott az akkor még ismeretlen drámaszerző művén, valószínűleg sietve, szabadidejében; ezt mutatja Kerényi szerint az is, hogy legalább négyféle íróeszközt használt. Az eredeti kéziraton Madách maga is javítgatott: összesen 825 saját javítás van rajta. Az igazságügyi szakértőnek azonban nem okozott gondot a két kézírás elválasztása: Madách, mint általában a vidéki írogató magyar nemesek, otthon főzött tintát használt, Arany pedig boltban vette azt. Arany egyébként 5718 alkalommal nyúlt a szövegbe, zömmel apróbb helyesírási javításokról volt szó. A mester javításain a drámaíró nem sértődött meg. „Legfeljebb a meglevőnek megtartásában mutatott túl-kíméletességed iránt lehet némi észrevételem, s bár fáradságodat szaporítja, csak arra kérhetlek: törülj bátrabban” - biztatta szerkesztőjét 1861 novemberében.

Andor Csaba, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának munkatársa, ismert Madách-szakértő korábbi kutatásai során egy másik titokzatos Madách-írásra bukkant: egy magángyűjtőnél a költő-drámaíró addig ismeretlen versét találta meg. Szerinte az életmű legizgalmasabb problémája a II. Józsefről szóló József császár című dráma, amelynek nincs meg az eredeti kézirata. Pályaműként küldték be a Magyar Tudományos Akadémiára, de írójának le kellett másoltatnia valakivel, hogy a kézírás alapján ne lehessen felismerni a szerzőt, s mivel a mű nem nyert, a beküldött jeligét megsemmisítették. A darab kéziratát viszont megőrizték, s Bene Kálmán kutató szerint a szóstatisztikák alapján 90 százalék az esélye annak, hogy a dráma Madách műve, 10 százalék erejéig pedig Szász Károly valószínűsíthető írójaként. Andor Csaba úgy véli, 50-100 esztendőbe is beletelhet, mire megtalálják Madách környezetében a kézírások alapján azt a személyt, akitől a másolat származik.

Frissítés: a HVG 2005. december 3-ai számában egy igen részletes cikk foglalkozik a témával.

Források:
Kossuth Rádió, Gondolat-jel. 2005. október 23.
Hűtlen tanítványok. HVG 2003. november 1.
Bitvetés HVG 2003. november 1.
Ki írta a József császárt? Műértő 2003. november 7.
Arany és Madách levelezése, avagy ki írta Az ember tragédiáját?
A kritikai kiadás

urbanlegends :: Link | Történelem |