 |
|
|
Megkapjátok, bekülditek, mi meg megmondjuk, igaz-e vagy sem. Ha tudjuk. Mi ez az oldal? Vissza a főoldalra Fanatical Display (fotóblog)  mailto: RSSELKÖLTÖZTÜNK! Az új oldal: kattints! 2006. április 2006. március 2006. február 2006. január 2005. december 2005. november 2005. október 2005. szeptember 2005. augusztus 2005. július 2005. június 2005. május 2005. április 2005. március 2005. február 2005. január 2004. december 2004. november 2004. október 2004. szeptember 2004. augusztus 2004. július 2004. június 2004. május ELKÖLTÖZTÜNK! Az új oldal: kattints!  |
2005. december 30., péntek
Kérdezd meg Alízt! „Most olvastam ki egy könyvet, a címe: „Kérdezd meg Alízt!” Erről szeretnék mesélni. Az első oldalán ez áll: Alíz tizenöt éves, fehér, középosztálybeli. Fogyókúrázik, randevúzik, elég jól tanul. Úgy gondolja, hogy egy szép napon szeretne megházasodni, és gyerekeket nevelni. Július 9-én Alízt megkínálják kábítószerrel. Rászokik. Feltárják előtte a szex birodalmát. Alíz szabadnak érzi magát. Néha aggódik a drogozás miatt, úgy érzi, talán nem kellene. De úgy látja, a kábítószertől sokkal elviselhetőbb a világ. Alíz szülei nem tudják, mi folyik. Észlelnek változásokat. Azt hiszik, Alíz „rossz társaságba” keveredett. Nem tudják, hogy Alíz kábítószert használ. Nem tudnak segíteni rajta. A különbség Alíz és más drogélvezők között az, hogy Alíz naplót vezetett… Ez a napló egy igaz történet, egy 70-es, 80-as években élt lány saját, hiteles érzéseit foglalja magába. Megtörtént események. És ha elolvasod, megváltozol tőle. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a lány miken ment keresztül. Normálisan élte az életét, akárcsak te vagy én. (…)”
A Kérdezd meg Alízt szerzőjének kiléte hosszú évekig titokban tudott maradni, sőt még ma is nagy a homály. Sparks először egy 1978-ban – hét évvel a könyv megjelenését követően - adott interjújában vallotta be: Alíz nevű lány ugyan létezett, de történetét más tinikkel megtörtént esetekkel turbózta fel. Ezzel szemben a Snopes úgy véli, bárki is írta a könyvet, egészen biztos, hogy nem egy 15 éves lány, és a sorok között a tini létezését is kétségbe vonják. Bírálói szerint Sparks-nak azért volt szüksége a névtelen kislány mítoszára, hogy könyvét hitelessé tegye. Ha fiatal olvasói megneszelték volna, hogy a napló nagy része egy középkorú, drogélmények nélküli mormon nő szellemi terméke, valószínűleg kézbe sem vették volna azt, és az egykori szociális tanácsadó nem futott be volna irodalmi karriert. Persze a cél szentesítheti az eszközt – mondhatnánk, de nem tesszük. Egyrészt azért, mert a könyvet nem olvastuk, másrészt az ítélkezés nem a mi dolgunk. Aki akarja, a kommentek közt megteheti. "Curiouser and Curiouser": Fact, Fiction, and the Anonymous Author of Go Ask Alice. | Egészség | 2005. december 19., hétfő
Elefánt-hoax Szentpétervárról
| Népek-emberek | 2005. december 16., péntek
Legendaépítés felsőfokon Az alábbiakban nem egy legenda leleplezésről, hanem tudatos felépítéséről lesz szó. A nemrégiben megjelent Eltérített márkák című könyv a „The Blair Whitch Project” („Ideglelés”) című közepes horrorfilm példáján mutatja be, hogyan lett egy sztárok és borzongató jelenetek nélküli, szinte vizsgafilm minőségű anyagból 241 millió dollárt hozó kasszasiker – a tudatos és precíz legendaépítésnek köszönhetően. A film készítői az alacsony költségvetésből eredő pénzszűkéből előnyt kovácsoltak: marketingkampány helyett a nagy ötletet dobták piacra – az „Ideglelés” mitológiáját. A mozifilm marketingstratégiájának legradikálisabb eleme az volt, hogy a premier előtt már két évvel elkezdték a kampány előkészítését, a városi legenda elhintését. Nem a filmmel kapcsolatos üzeneteket terjesztettek, hanem a helyszínnel kapcsolatos kérdéseket hintettek el: tényleg létezett a blairi boszorkány, és a keresése közben tényleg meghalt három egyetemista? Ahelyett, hogy a szokásos ismertetőkkel a történet nagy részét a közönség elé tárták volna, a pletykaéhségre alapoztak. A hírverést apránként építették ki, a marketingszakmában csigalassúságnak számító ütemben. A marketingcsapat később óvatosan, ködösítéssel gyorsította fel a mítosz terjedését: nem lehet pontosan tudni, hol húzódik a dokumentumjelleg és a fikció közötti határ. Az első klipeket nem előzetesként, hanem egy dokumentumfilm leleteként mutatták be. Mielőtt egyetemi filmklubokban vetítették volna a filmet, háromfős promóciós csapatok az „eltűnt” filmeseket kereső fiktív hirdetésekkel plakátolták ki az egyetemi épületeket. 1998-ban a készítők elindítottak egy honlapot. A film „legitimitása” ekkor fejlődött a legtöbbet, s a viták során még inkább terjedt a film mítosza. Később az Artisan filmforgalmazó cég „bizonyítékokat” juttatott el az üggyel kapcsolatban az „Ideglelés” honlapjára: álinterjúkat rendőrségiekkel, néhány oldalt az „eltűnt” filmesek naplójegyzeteiből. Készült egy „dokumentumfilm” is, amit néhány nappal a film bemutatása előtt, a késő éjjeli műsorsávban sugároztak. Az áldokumentumfilm nemcsak tovább fokozta a film mítoszát, hanem azt is elérte, hogy a nézők úgy érezzék, különleges információ birtokába jutottak. A filmet a filmszakmában teljesen szokatlan módon negyven egyetemi filmklubban mutatták be. Miután a Sundance filmfesztivál műsorra tűzte a filmet, a filmesek a Utah állambeli Park City környékén kihelyezték „Eltűnt, keressük!” feliratú plakátjaikat. A leleményes ötlet bevált. A fesztivál után az Artisan megvette a film forgalmazásának jogait. A készítők a bemutató előtt egy héttel a film honlapját használták elsődleges médiumként a reklámozásra. Ám az „Ideglelés” sikere nem teljesen az internetnek köszönhető. A két filmes, és később a forgalmazó is hagyta, hogy a média felkapja a témát; egyre többen foglalkoztak fele – netes honlapok, kábeltévés csatornák, független magazinok, rádiók és végül a legfontosabb televíziós csatornák és napilapok is. Az Artisan a bemutatóig szűk körű vetítésekkel tartotta fenn az érdeklődést. Hosszú sorok alakultak ki, a film telt házak előtt ment, ami tovább erősítette a nyüzsgést.
A könyv szerzője, Alex Wipperfurth rámutat, hogy az „Ideglelés” cselekménye megdöbbentően hasonlít egy korábban készült film, a „Last Broadcast” történetéhez. Utóbbi egy kábeltévén futó show stábjáról szól, akik Pine Barrens környékén keresik Jersey rémjét. A stáb tagjai egyenként eltűnnek vagy gyilkosság áldozatává válnak. Utolsó forgatásuk borzalmas anyagát valakik megtalálják.
A hasonlóság ellenére a „Last Broadcast” nem futott be olyan karriert, mint az Ideglelés, talán éppen azért, mert a szerzők nem hintették el előre a Jersey réme és az eltűnt stáb hírét. Bár jó honlapot készítettek és ravasz marketinggel támogatták a filmet a fesztiválokon, ezek csak a kész film promócióját szolgálták. John Hegeman, az Artisan marketingese, akinek nagy szerepe volt az „Ideglelés” terjesztésbeli sikerében, azt mondta: „Ennek a filmnek a marketingje utánozhatatlan, mert a sztárok már nem állnak össze ugyanígy.” The Blair Witch Hunt | Legendakutatás | |
Az