 |
|
|
Megkapjátok, bekülditek, mi meg megmondjuk, igaz-e vagy sem. Ha tudjuk. Mi ez az oldal? Vissza a főoldalra Fanatical Display (fotóblog)  mailto: RSSELKÖLTÖZTÜNK! Az új oldal: kattints! 2006. április 2006. március 2006. február 2006. január 2005. december 2005. november 2005. október 2005. szeptember 2005. augusztus 2005. július 2005. június 2005. május 2005. április 2005. március 2005. február 2005. január 2004. december 2004. november 2004. október 2004. szeptember 2004. augusztus 2004. július 2004. június 2004. május ELKÖLTÖZTÜNK! Az új oldal: kattints!  |
2005. november 8., kedd
Önéletrajzi ihletésű figurák E verseny kapcsán jött szóba megint egy sokat, sok helyütt idézett történet, miszerint Dashiell Hammett detektívregény-író maga is magánnyomozó volt. Megkerestük Varga Bálintot, aki egy Matt Scudder-könyvhez írt korábbi jegyzetében megemlítette, hogy ugyan Hammett valóban a Pinkerton ügynökségnek dolgozott 1915 és 1922 között, de azt, hogy ott nyomozó lett volna, sokan kétségbe vonják. Az általa idézett életrajzi könyv (Diane Johnson - Dashiell Hammett, A Life) szerint Hammett 1915-ben került a Pinkerton baltimore-i irodájához, adminisztratív munkakörbe. Hamarosan felfigyelt kiváló képességeire az iroda vezetője, és felvette a detektívek közé. A "detektív" kifejezés azonban nem igazán pontos, hiszen a Pinkerton akkor már nem csak nyomozással foglalkozott. Éppúgy vigyáztak magánotthonokra, mint őriztek bányákat a sztrájkok idején. Hammett pontos munkája máig nem ismert, mindössze néhány ügyről tudható biztosan, hogy közreműködött bennük. Hammett, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1921-ig dolgozott a Pinkertonnál, már írói pályája elején külön figyelmet fordított arra, hogy hangsúlyozza nyomozói múltját. Erről először a The Smart Set című magazinban írt 1923 márciusában Egy Magándetektív emlékirataiból (From the Memoirs of a Private Detective) címmel. Érdemes megjegyezni, hogy Hammett a Véres aratás (1929) hősét, Continental Opot (Continental Operative - kontinentális detektív, azaz Amerikában tevékenykedő nyomozó) a baltimore-i iroda vezetőjéről, James Wright-ról mintázta. | Történelem | 2005. november 4., péntek
Szóbeszéd a szóbeszédekről Újabb érdekes témára bukkantunk Sergio Benvenuto könyvének újraolvasásakor, ami akár el is keseríthetne bennünket, ha nem szeretnénk azt, amit csinálunk. Benvenuto szívünkből beszél, amikor leírja: „azt is mondhatjuk, hogy aki a terjengő híreket tanulmányozza, egy idő után rémülten veszi észre, hogy mérhetetlenül kitágul a kutatási területe. Ahogy lépésről lépésre halad, megállapítja, hogy a világ szóbeszédek által uralt része kiszélesedik, egészen addig a pontig, hogy végül úgy tűnik, meglehetősen kevés társas kommunikáció vonja ki magát a hírek végtelen köde alól. (…) A kutatót a zavarodottság és a hiábavalóság érzése fogja el: ha minden vagy szinte minden szóbeszéd, akkor van-e értelme speciálisan a szóbeszédekkel foglalkozni?” A szerző arra is rámutat, hogy „a modern történettudomány azt a mítoszt is megcáfolta, hogy a tudósok közötti kommunikáció mindig a megalapozott információk átlátható továbbadása lenne. Pályafutása során egy tudós meglehetősen kevés dolgot igazol személyesen, többnyire megbízik abban, amit a szakmai publikációk és kézikönyvek közölnek. De semmi sem garantálja, hogy amit ezek mondanak, igaz lenne.” Ráadásul „sok szóbeszéd jár körbe a szociológusok és pszichológusok között is – még azok között is, akik a szóbeszédeket tanulmányozzák. A kör bezárulni látszik: a szóbeszédeket tanulmányozó szociálpszichológus saját maga is szóbeszédekkel kapcsolatos szóbeszédek – tehát saját vizsgálatának tárgyai – hordozójává és ágensévé válik.” Benvenuto egy érdekes példát is hoz erre. Szakemberek körében ismert szóbeszéd, hogy sok szóbeszédet maguk a szociálpszichológusok találnak ki, hogy tanulmányozhassák azok terjedését. Valós példa erre egy nápolyi pszichológus története, aki azt követően, hogy 1989-ben kötelezővé tették Olaszországban a biztonsági öv használatát, azt kezdte el híresztelni, hogy Nápolyban már kaphatók olyan pólók, melyekre biztonsági öv van rajzolva. Egy másik szóbeszéd szerint a Kis uszkár a mikróban című legendát is egy amerikai szociológus találta ki, hogy megnézze, mennyi idő alatt ér sztorija a keleti partról a nyugatira. A kísérletből kiderült: ehhez mindössze három napra van szükség. A történet azonban tucatnyi más legendával is megjelent, s ezekben csupán egy közös vonás volt: a mesebeli hármas szám. „Ez a három nap számomra valószínűtlennek tűnik” – idézi Jan Harold Brunvandot Benvenuto, aki szerint e kettős szóbeszéd üzenete az, hogy mindannyian olyan szoros kapcsolatban állunk egymással, amit nem is képzelnénk. A legenda egyébként egy valós tény újrafeldolgozása, Stanley Milgram híres kísérleteié. Milgram arra volt kíváncsi, hány láncszem szükséges ahhoz, hogy egymástól távol lakó, véletlenszerűen kiválasztott személyeket összekapcsoljunk. Ennek érdekében egy borítékot adott önkénteseknek, akiknek ezt tovább kellett adniuk egy olyan ismerősüknek, aki szerintük a címzetthez a legközelebb él. Ezen eljárás alapján Milgram megállapította, hogy átlagosan öt személyre van szükség ahhoz, hogy egy boríték az indulási helyről Massachusettsbe érjen. A kísérletet az Egyesült Államokon belül végezték, de a következményesen kialakult szóbeszéd azt mondja ki, hogy öt áttétel van a világ bármely részén lakó tetszőleges két személy között.
Ilyenek vannak, miközben mi szorgalmasan dolgozunk, tartva magunkat ehhez.
| Legendakutatás | 2005. november 3., csütörtök
Az ígéret szép szó Ötödvonalbeli hollywoodi filmek gyártói gyakran próbálják meg azzal az ígérettel eladni alkotásukat, hogy megtörtént sztorit dolgoztak fel. Ilyen mesebeli valós történet a becsületes rendőr esete a kedves pincérnővel és a milliós lottónyereménnyel, mely a Snopes szerint valóban megtörtént eseményeken alapul. A szerencsés pincérnőt Phyllis Penzónak hívták, aki egy Sal’s Pizzeria nevű éttermében dolgozott. Neki ajánlotta fel 1984. március 30-án Robert Cunningham rendőrnyomozó, a pizzéria egyik törzsvendége, hogy amennyiben nyer a lottón, a pénz fele Penzóé lesz. A hölgy nevetett az ajánlaton, de azért kitöltöttek közösen egy lottószelvényt. Cunningham megütötte a főnyereményt, és ígéretéhez híven a pénz felét a pincérnőnek adta. | Népek-emberek | |